A hétvégém további része unalmasan telt. Apu jelenleg belföldi munkát kapott. Tőlünk, olyan 100 km-re. Hétfő reggel a tesóm ébresztett, ugyanis még mindig nem volt mire felkelnem. Álmosan kimásztam az ágyból, és készülődni kezdtem. Ismét semmi kedvem sem volt suliba menni. Persze kinek van? Felvettem a kék farmerem egy piros pulcsimmal.
Mellé még felvettem a piros bakancsomat, ugyanis el volt borulva, és kicsit hidegre fordult az idő is. A PsP-met a táskámba süllyesztettem, pár játékkal. Ma sem néztem ki hülyén. Áh, nem dehogy! Mikor lementem a bátyámat láttam reggelizni. Éppen telefonált. Én úgy sem voltam éhes, így kihagytam az étkezést. Lassan indultam a suliba, és a Children of Distance-től a Mi lenne, ha... -t hallgattam (km. Brasch Bence). Elhaló léptekkel sétáltam. A hétvége jutott az eszembe. Armin... Alexy. Lehajtott fejjel sétáltam be az iskolakapun. Elindultam első órám helyszínére, a második emeletre. Lassú léptekkel haladtam. Legszívesebben visszafordultam volna. El akartam menekülni az éltem elől. A sors elől. A halál is csábítóbb volt. Halál... Úgy sem venné észre senki, ha örökre elaludnék. Itt én egy szürke kisegér vagyok. Talán nem ebbe a suliba kellett volna iratkoznom? De ez volt a sors akarata. Vagy mégsem?...
Gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy egy kemény valaminek ütköztem. A földre is estem. Talán neki mentem a falnak? De amikor kinyitottam a szemem láttam, hogy nem csak én ülök a földön, hanem... Kentin? Neki mentem volna?
- Bocsi!- pattantam fel a földről. A srác is felállt, majd először haragos, majd barátságos tekintettel méregetett. Mosolygott. Hirtelen megszűnt számomra a külvilág, csak Kentin létezett. Ez volt a tökéletes pillanat. A fiú zöld íriszeivel az enyémet bámulta. Égett az arcom, mert az Arminnal töltött pillanat jutott az eszembe. Csak egymást néztük, és nem érzékeltünk semmit. Kentin válaszra nyitotta a száját, de becsengettek. Közelebb léptünk a teremhez, majd elkezdtünk dumcsizni. Kentin sok vicces történetet mesélt nekem, amin én jókat nevettem. A tanár időre jött, és elkezdtük a történelem órát. Dogát írtunk, amire én semmit nem tanultam. Csak meg legyen a kettes... Ezen imádkoztam, miután beadtam a papírt. Visszaültem a helyemre, és a padba vágtam a fejemet. Ezután tuti elkobozzák a cuccaimat. Úgy egyeztünk meg, hogy a videójátékok nem mennek a tanulás rovására. Ezt megígértem, de úgy látszik, nem tudom betartani. A tanár azt mondta, hogy választ egy felelőt. Egyből elkezdtem izgulni. Csak ne engem, csak ne engem! Fohászkodtam, miközben próbáltam semleges fejet vágni. De persze, hogy én lettem a kiválasztott. A tanár lefeleltetett egy előző anyagból, és persze alig nyögtem két szót. Meg is kaptam az egyesemet. Oh, yeah, holnaptól nem videójátékozok. Az óra további részén igyekeztem figyelni. Szorgosan jegyzeteltem, majd az óra végén Kentin lépett mellém.
- Van kekszem kérsz?-kérdezte. Én hülyén néztem rá.
- Ez egy vicc?
- Nem, komolyan kérdeztem.- felém nyújtott egy oreo-s zacskót, de visszautasítottam. Elmondtam, hogy nem annyira csípem az édességet. Beszélgettünk, és kezdtem egyre jobban érezni magamat Kentin társaságában. Nagyban nevetgéltünk, majd a fiú egy furcsa kérdéssel lepett meg:
- Amúgy... miért vagy mindig szomorú? Már egy ideje, pontosabban az első naptól figyellek, és talán kétszer láttalak emberi lények társaságában. Miért nem spanolsz egy kicsit? Jót tenne.- erre kicsit felkaptam a vizet, de próbáltam higgadt maradni.
- Nem létem a barátkozás, nem vagyok benne jó, én senkinek sem kellek. Általánosban is ahányszor megpróbáltam, mindig elküldtek a sunyiba. Csupán annyi bajuk volt velem, hogy élek. Már nem tudok senkiben sem bízni. Ennyi.- ahogy visszagondoltam az érzések eluralkodtak rajtam, és újra hallottam a gyűlölködő hangokat. "Takarodj rondaság!" "Minek jössz ide? Minket nem érdekelsz!" "Húzz innen te szörny!" hallottam. Elkezdtem sírni. Utáltam az életemnek ezt a szakaszát. Ezért nem bírom a múltam. Eltemettem a régi énem, ennyi.
Kentin ledöbbent, majd elkezdett vigasztalni. Gondolom ilyen válaszra nem számított. Egy kis idő után elkezdtem megnyugodni, de közben láttam, hogy a fél osztály körülöttünk állt. Rosa leguggolt mellém, és megkérdezte, hogy mi a bajom. Én nem tudtam válaszolni. A két kezembe fogtam az arcomat. Rosa Kentint kezdte faggatni, de a srác sem mondott semmit. Persze rögtön azt hitték, hogy Kentin bántott meg, és ezt szóvá is tették.
- Nem!- ennyit mondtam, majd elrohantam. Csak futottam és nem törődtem semmivel. A lépcsőházban leültem a lépcsőkre. Ott találtam egy virágot, amit fel is vettem. Aztán, mély gondolkozásba merültem. Álljunk csak meg egy szóra. Egy: suliban vagyok, nem bőghetek, kettő: miért jöttek oda hozzám a többiek, ha úgy sem kellek senkinek? Ezen kattogott az agyam.
Nem sokat ültem ott, mert egy idő után apadni kezdtek a könnyeim. Bementem a lányvécébe és rendbe szedtem magam- már amennyire. Ezek után fedeztem fel, hogy ellógtam az órát. Na ne, egyes, lógás, mi lesz ma még?! Kitör a harmadik világháború?! Az
óra utolsó tíz percére becsúsztam, elnézést kértem, és azt hazudtam, hogy eltévedtem. Persze, akik nem láttak a szünetben kiröhögtek. Legnagyobb meglepetésemre nem kezdtem el megint bőgni, hanem... hidegen hagyott. Leültem, a már megszokott helyemre, ahol... Alexy ült?! De neki nem kéne itt lennie. Sem suliban, sem a padomnál. Mikor kérdőn néztem rá elmondta, hogy nem akart lemaradni az anyaggal. Én leültem és írtam, írtam. De nem az órai anyagot, hanem dalszövegeket. Fejből, CoD, RAUL és mi egy mást. Alexy folyamatosan lökdösött, és viccelődött. Szerintem tudja, hogy mi történt szünetben. Sajnos. Folyamatosan mondta a magáét. Kicsengetés után rögtön összepakoltam és elindultam kifelé. Ott leültem egy padra. Zenét hallgattam. Leült mellém valaki. Valaki, aki nem más, mint... Castiel. Mit keres ő itt? Lassan lecsúsztattam a fejemről a fejhallgatót és ránéztem.
- Mizu, csajszi?- kérdezte.
- Semmi sok, veled?
- Semmi, léptem, csá.- mondta és elment. Na oké, ez furcsa volt. Csak én nem értem a fiúkat? Bár, szerintem én nem is fogom őket megérteni. Soha. Bementem a következő
órára, majd az az utánira, majd az az utánira. Unalmasan, és lassan telt a napom. Mindig ilyen lesz?
Hazafelé menet próbáltam felfesteni az arcomra egy félmosolyt. Igyekeztem elfelejteni ezt a napot. Kentin járt a fejemben... vajon miért volt velem ilyen kedves? Olyan, furcsa nekem ez az egész. Hirtelen kedves, de holnapra azt is elfelejti, hogy én ki vagyok.
***ARMIN SZEMSZÖG***
Hazafelé baktattam a lökött tesómmal. Egyre csak sajgott a szívem. Vajon ma miért volt ennyit Gréti, azzal a katona pojácával? Némán baktattam, Alexy pedig csak beszélt, és beszélt. Nekem az a pillanat járt az eszemben, amikor a palacsinta sütésnél mélyen a kék szemeibe néztem. Várjunk? Miért gondolok rá annyit? Van nála ezerszer jobb csaj is... például... Amber! Ő százszor szebb. Tutira. Egyszer egy mondatára felfigyeltem Alexy-nek:
- Szerintem összeillenél Grétivel. Tök cuki a kis csaj. Miért nem próbálkozol be nála?
Elgondolkoztam. Erre mit mondjak. Csak nem mondhatom, hogy igazad van, már is megyek. Vagy ilyesmi. Eszembe jutott egy hazugság.
- Azért, mert nem őt szeretem. Nekem... Amber kell!
Alexy, mintha átlátott volna rajtam, de végül csak megrántotta a vállát. Ezek után tuti, hogy beszélni fog vele... O-ó... Ezt mégsem kellett volna.
***GRÉTA SZEMSZÖG***
Amint hazaértem, lehuppantam a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. A tesóm lépett mellém, és ezer watt-os volt a vigyor a képén. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi történhetett.
- Na mi van, bátyus?- kérdeztem.
- Hohó, nem mondom ám meg! Találgass!- lengetett egy papírt a kezében.
- Nem tudom, összejöttél valakivel?- kérdeztem. Semmi kedvem nem volt hozzá, unottan kapcsolgattam a tévét.
- A-a... Annál százszor jobb!
- Hú. A nagy csajozógép tesóm nem csajozott be, hanem valami jobb történt vele. Hűha.
- Ne gúnyolódj, vagy nem mondom meg.
- Na, nyögd ki.
- Felvettek Párizsba, a legjobb táncsuliba. Most kaptam meg a levelet. Hétfőn indulok.- itt majdnem félrenyeltem. Félrenyeltem a semmit... Párizs? Remélem csak rosszul hallottam. Mi az, hogy elmegy? Miért vették fel?
- What? Mondd, hogy ez egy rossz poén...- mondtam. Rony csak ingatta a fejét, és elkezdte olvasni a levelet. Én sértődötten felvonultam a szobámba, és megírtam a leckét, majd elkezdtem nézni a Tokyo ghoul-t (anime, magyar felirattal). Haragudtam Rony-ra, hogy neki fontosabb a tánc, mint én; haragudtam anyuékra, hogy nem állítják meg; haragudtam magamra, mert tudtam, hogy nem tudok mit tenni. Gyűlöltem azt az idióta táncot. Mi lesz velem a bátyám nélkül?...
Gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy egy kemény valaminek ütköztem. A földre is estem. Talán neki mentem a falnak? De amikor kinyitottam a szemem láttam, hogy nem csak én ülök a földön, hanem... Kentin? Neki mentem volna?
- Bocsi!- pattantam fel a földről. A srác is felállt, majd először haragos, majd barátságos tekintettel méregetett. Mosolygott. Hirtelen megszűnt számomra a külvilág, csak Kentin létezett. Ez volt a tökéletes pillanat. A fiú zöld íriszeivel az enyémet bámulta. Égett az arcom, mert az Arminnal töltött pillanat jutott az eszembe. Csak egymást néztük, és nem érzékeltünk semmit. Kentin válaszra nyitotta a száját, de becsengettek. Közelebb léptünk a teremhez, majd elkezdtünk dumcsizni. Kentin sok vicces történetet mesélt nekem, amin én jókat nevettem. A tanár időre jött, és elkezdtük a történelem órát. Dogát írtunk, amire én semmit nem tanultam. Csak meg legyen a kettes... Ezen imádkoztam, miután beadtam a papírt. Visszaültem a helyemre, és a padba vágtam a fejemet. Ezután tuti elkobozzák a cuccaimat. Úgy egyeztünk meg, hogy a videójátékok nem mennek a tanulás rovására. Ezt megígértem, de úgy látszik, nem tudom betartani. A tanár azt mondta, hogy választ egy felelőt. Egyből elkezdtem izgulni. Csak ne engem, csak ne engem! Fohászkodtam, miközben próbáltam semleges fejet vágni. De persze, hogy én lettem a kiválasztott. A tanár lefeleltetett egy előző anyagból, és persze alig nyögtem két szót. Meg is kaptam az egyesemet. Oh, yeah, holnaptól nem videójátékozok. Az óra további részén igyekeztem figyelni. Szorgosan jegyzeteltem, majd az óra végén Kentin lépett mellém.
- Van kekszem kérsz?-kérdezte. Én hülyén néztem rá.
- Ez egy vicc?
- Nem, komolyan kérdeztem.- felém nyújtott egy oreo-s zacskót, de visszautasítottam. Elmondtam, hogy nem annyira csípem az édességet. Beszélgettünk, és kezdtem egyre jobban érezni magamat Kentin társaságában. Nagyban nevetgéltünk, majd a fiú egy furcsa kérdéssel lepett meg:
- Amúgy... miért vagy mindig szomorú? Már egy ideje, pontosabban az első naptól figyellek, és talán kétszer láttalak emberi lények társaságában. Miért nem spanolsz egy kicsit? Jót tenne.- erre kicsit felkaptam a vizet, de próbáltam higgadt maradni.
- Nem létem a barátkozás, nem vagyok benne jó, én senkinek sem kellek. Általánosban is ahányszor megpróbáltam, mindig elküldtek a sunyiba. Csupán annyi bajuk volt velem, hogy élek. Már nem tudok senkiben sem bízni. Ennyi.- ahogy visszagondoltam az érzések eluralkodtak rajtam, és újra hallottam a gyűlölködő hangokat. "Takarodj rondaság!" "Minek jössz ide? Minket nem érdekelsz!" "Húzz innen te szörny!" hallottam. Elkezdtem sírni. Utáltam az életemnek ezt a szakaszát. Ezért nem bírom a múltam. Eltemettem a régi énem, ennyi.
Kentin ledöbbent, majd elkezdett vigasztalni. Gondolom ilyen válaszra nem számított. Egy kis idő után elkezdtem megnyugodni, de közben láttam, hogy a fél osztály körülöttünk állt. Rosa leguggolt mellém, és megkérdezte, hogy mi a bajom. Én nem tudtam válaszolni. A két kezembe fogtam az arcomat. Rosa Kentint kezdte faggatni, de a srác sem mondott semmit. Persze rögtön azt hitték, hogy Kentin bántott meg, és ezt szóvá is tették.
- Nem!- ennyit mondtam, majd elrohantam. Csak futottam és nem törődtem semmivel. A lépcsőházban leültem a lépcsőkre. Ott találtam egy virágot, amit fel is vettem. Aztán, mély gondolkozásba merültem. Álljunk csak meg egy szóra. Egy: suliban vagyok, nem bőghetek, kettő: miért jöttek oda hozzám a többiek, ha úgy sem kellek senkinek? Ezen kattogott az agyam.
Nem sokat ültem ott, mert egy idő után apadni kezdtek a könnyeim. Bementem a lányvécébe és rendbe szedtem magam- már amennyire. Ezek után fedeztem fel, hogy ellógtam az órát. Na ne, egyes, lógás, mi lesz ma még?! Kitör a harmadik világháború?! Az
óra utolsó tíz percére becsúsztam, elnézést kértem, és azt hazudtam, hogy eltévedtem. Persze, akik nem láttak a szünetben kiröhögtek. Legnagyobb meglepetésemre nem kezdtem el megint bőgni, hanem... hidegen hagyott. Leültem, a már megszokott helyemre, ahol... Alexy ült?! De neki nem kéne itt lennie. Sem suliban, sem a padomnál. Mikor kérdőn néztem rá elmondta, hogy nem akart lemaradni az anyaggal. Én leültem és írtam, írtam. De nem az órai anyagot, hanem dalszövegeket. Fejből, CoD, RAUL és mi egy mást. Alexy folyamatosan lökdösött, és viccelődött. Szerintem tudja, hogy mi történt szünetben. Sajnos. Folyamatosan mondta a magáét. Kicsengetés után rögtön összepakoltam és elindultam kifelé. Ott leültem egy padra. Zenét hallgattam. Leült mellém valaki. Valaki, aki nem más, mint... Castiel. Mit keres ő itt? Lassan lecsúsztattam a fejemről a fejhallgatót és ránéztem.
- Mizu, csajszi?- kérdezte.
- Semmi sok, veled?
- Semmi, léptem, csá.- mondta és elment. Na oké, ez furcsa volt. Csak én nem értem a fiúkat? Bár, szerintem én nem is fogom őket megérteni. Soha. Bementem a következő
órára, majd az az utánira, majd az az utánira. Unalmasan, és lassan telt a napom. Mindig ilyen lesz?
Hazafelé menet próbáltam felfesteni az arcomra egy félmosolyt. Igyekeztem elfelejteni ezt a napot. Kentin járt a fejemben... vajon miért volt velem ilyen kedves? Olyan, furcsa nekem ez az egész. Hirtelen kedves, de holnapra azt is elfelejti, hogy én ki vagyok.
***ARMIN SZEMSZÖG***
Hazafelé baktattam a lökött tesómmal. Egyre csak sajgott a szívem. Vajon ma miért volt ennyit Gréti, azzal a katona pojácával? Némán baktattam, Alexy pedig csak beszélt, és beszélt. Nekem az a pillanat járt az eszemben, amikor a palacsinta sütésnél mélyen a kék szemeibe néztem. Várjunk? Miért gondolok rá annyit? Van nála ezerszer jobb csaj is... például... Amber! Ő százszor szebb. Tutira. Egyszer egy mondatára felfigyeltem Alexy-nek:
- Szerintem összeillenél Grétivel. Tök cuki a kis csaj. Miért nem próbálkozol be nála?
Elgondolkoztam. Erre mit mondjak. Csak nem mondhatom, hogy igazad van, már is megyek. Vagy ilyesmi. Eszembe jutott egy hazugság.
- Azért, mert nem őt szeretem. Nekem... Amber kell!
Alexy, mintha átlátott volna rajtam, de végül csak megrántotta a vállát. Ezek után tuti, hogy beszélni fog vele... O-ó... Ezt mégsem kellett volna.
***GRÉTA SZEMSZÖG***
Amint hazaértem, lehuppantam a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. A tesóm lépett mellém, és ezer watt-os volt a vigyor a képén. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi történhetett.
- Na mi van, bátyus?- kérdeztem.
- Hohó, nem mondom ám meg! Találgass!- lengetett egy papírt a kezében.
- Nem tudom, összejöttél valakivel?- kérdeztem. Semmi kedvem nem volt hozzá, unottan kapcsolgattam a tévét.
- A-a... Annál százszor jobb!
- Hú. A nagy csajozógép tesóm nem csajozott be, hanem valami jobb történt vele. Hűha.
- Ne gúnyolódj, vagy nem mondom meg.
- Na, nyögd ki.
- Felvettek Párizsba, a legjobb táncsuliba. Most kaptam meg a levelet. Hétfőn indulok.- itt majdnem félrenyeltem. Félrenyeltem a semmit... Párizs? Remélem csak rosszul hallottam. Mi az, hogy elmegy? Miért vették fel?
- What? Mondd, hogy ez egy rossz poén...- mondtam. Rony csak ingatta a fejét, és elkezdte olvasni a levelet. Én sértődötten felvonultam a szobámba, és megírtam a leckét, majd elkezdtem nézni a Tokyo ghoul-t (anime, magyar felirattal). Haragudtam Rony-ra, hogy neki fontosabb a tánc, mint én; haragudtam anyuékra, hogy nem állítják meg; haragudtam magamra, mert tudtam, hogy nem tudok mit tenni. Gyűlöltem azt az idióta táncot. Mi lesz velem a bátyám nélkül?...
Imádom blogod ** De kérlek folytasd is!! :))
VálaszTörlés